alelekdolgai

A folytonos kritizálás szokása nemcsak a legnagyobb kapcsolatgyilkos, de beláthatatlan lelki sérüléseket is okoz. Ezt már tudományos tények is alátámasztják: a vizsgálatok szerint a szóbeli bírálat ugyanarra az agyterületre hat, mint a fizikai bántalmazás.

Ne gondoljunk szélsőséges szóbeli gyötrésekre: nem kell ahhoz becsmérlő jelzőket használni, „te úgysem vagy semmire jó” típusú folyamatos önbizalom-rombolásokkal bombázni a delikvenst, hogy valóban komoly lelki problémákat okozzunk vele. Elég „csupán” beleszólni a dolgaiba, jelezvén, hogy azt egész másképp kellene csinálnia, a jogos kritikákat hosszasan taglalva a fejéhez vágni, azt az érzést keltve benne, hogy egy utolsó alak, amiért elkövette ezt vagy azt a „bűnt”.

Olyan anya mellett nőttem fel, aki ennek mestere volt. Szó sincs róla, hogy rendszeresen becsmérelt vagy lefitymált volna, ellenkezőleg, a „te sokra vagy képes” alapállást kaptam tőle – ám azzal a felhanggal, hogy „többre lennél képes”. Azokban a dolgokban, ami igazán fontos (diploma, baráti társaság, közkedveltség stb.) a szemében is jól teljesítettem, de mindez fikarcnyit se számított akkor, amikor rosszul mosogattam el vagy olyan divatot követtem, amivel nem értett egyet. Apróságok ezek, ám éppen ebben volt profi: naponta 20-30 ilyen piszlicsáré dolog miatt leszedni a fejemet terjedelmes prédikációkban, folyamatos morgásokban.

Vége-hossza nem volt az elégedetlenkedésnek: miért kelek ilyen későn, mért eszek hülyeségeket (a teljes kiőrlésű pékáruk egyenlőek a sznoboskodással), rondán kentem ki a vajat a tartóból, rossz polcra tettem vissza a poharat, mi a francnak festem a hajam, hogy lehet órákat dögleni egy könyv felett, mért kell költeni pizzára, mikor van itthon kaja, mit flancoskodok kontaktlencsével, mér nem jó a szemüveg, és jaj, már megint megcsapta a bokáját a hideg, amikor elment az ajtóm előtt, mert nálam folyton nyitva kell lenni az ablaknak.

Mit tesz ilyenkor az ember lánya, hát menekül. Barátokhoz, devianciákhoz, bezárkózáshoz, könyvekhez, filmekhez, egészen a férjhez menésig, 18 évesen inkább oltár elé álltam, csak nyugtom legyen végre. Persze a házasságnak hamar vége szakadt, és megint ott találtam magam a szülői házban, immár felnőttként. Akkor értettem meg, hogy ez, amiben anyám vezényletével élek, egészen konkrétan: mérgező környezet. Még ki sem nyitod a szemed, és már kapod az áldást, egészen addig, míg holtfáradtan a napi kritika-bombázástól, este magadra nem húzod az ajtót. Egyre rosszabb és rosszabb lelki állapotokba kerültem, míg végül pszichiáternél kötöttem ki (na persze, csak azért, mert kényeskedek, normális ember éli a maga életét zokszó nélkül).
És ott sok mindenre fény derült: hogy devianciáim, extrém introvertáltságom, élet-botladozásaim gyökere valahol ott kezdődik, amikor gyerekként gyomorgörcsökkel ültem a konyhaasztalnál, hallgatva a végenincs prédikálásokat. Nem mintha én nem tehetnék semmiről, és nem mintha ne lett volna jogos szemrehányás a kapottak között. De ezt, így, nap mint nap után hallgatni és elviselni gyakorlatilag olyan lélektorzító hatással bírt, ami aztán az egész életemre, személyiségemre kihatott.

Mivel anyám képtelen volt a változásra, én próbáltam megérteni viselkedésének mögöttes okait, hogy ne gyűlöljem őt mindezért. Sokáig tartott, amíg feltérképeztem, valójában mi is mozgatja. Két póluson nyugszik az egész: egyrészt önmaga újrateremtésének vágyán, másrészt a perfekcionizmusán. Igen, anyám önmagát akarta újrateremteni bennem, a legidősebb, és külsőleg leginkább rá hasonlító gyermekén (húgom és öcsém sokkal enyhébben részesült az áldásokból). Azért volt baj, hogy festem a hajam, mert így nem emlékeztettem fiatal önmagára, hogy nem korán kelek, mert ő akkor kelt, hogy nem fehér kenyeret eszek, mert ő azt eszik stb. Mindent pontosan úgy kellett volna csinálnom, ahogyan ő teszi, hiszen akkor teljesíthetem ki azt, ami neki nem sikerült.
A perfekcionizmusa, a tökéletességre való szüntelen törekvése pedig nem tűrt egy más polcra helyezett bögrét, félrecsúszott terítőt vagy épp lazábban kezelt napirendet. „Én”-nel kezdődött minden kritika második mondata, te miért így csinálod, látod, én szépen összehajtom a ruháimat. Én sose mosogatok el rosszul. Én sose beszélek 5 percnél többet telefonon. Én, én, én... én tökéletes vagyok.

És ez volt a második, legnagyobb elkövetett hiba a gyerekeivel szemben. Soha, egyetlen pillanatra sem vállalta fel a legapróbb gyengeségét sem. A Tökéletes Ember példáját tűzte ki a gyerekei elé, aki sosem hazudik, hagy maga után rendetlenséget, fizet be késve csekket, jelent indokolatlanul beteget. Márpedig a tökéletesség egy műalkotásnak jól áll, de egy anyának nagyon nem. Mert megszűnik meleg emberi lénynek lenni, kapaszkodót nyújtani a botlásokkor, felmentést adni a bűntudat alól. Ha vétkeztél, utolsó ember vagy, mert lám, anyád sosem tesz ilyet, és lám, már hallgathatod is hosszú-hosszú mondatokon keresztül, hogy ez valóban így van, valóban egy élhetetlen, rosszul sikerült humanoid lett belőled.

Hogy milyen lett így a kapcsolatunk? Ahogyan az várható: nemcsak az életem nagy történéseiről nem beszélek neki, de a legapróbbakról sem: nem mutatom meg az új ruhát, amit vettünk, mert úgyis a pénzköltés miatt kapnék a fejemre vagy a szerinte hülye mintát szólná le. Nem töltök vele sok időt egy légtérben, menekülök be a tőle legtávolabbi helyiségbe, hogy biztonságban legyek. Nem tudom átölelni, mert sem bennem nem indul el a mozdulat, sem hozzá nem tud elérkezni. Miközben tudom, hogy valahol nem tehet erről az egészről, egyszerűen csak gyerekkorában megszíjazták, ha valamit nem jól csinált, és retteg a tökéletlenségtől. Hogy csak önmagát akarja látni bennem. Hogy maximalista személyiség, akinek tényleg szinte fizikai rosszullétet okoz egy folt az elmosott edényen. Hogy a folyamatos hibakereséssel önmagát is megmérgezte, és megkeseredett, fröcsögő emberré tette az a környezet, amit ő maga teremtett meg a szüntelen kritikákkal. Igen, mindezt tudom. De változtat ez valamin is?!